kéthetes zokni

Agyilag legalábbis. Amikor hamarabb vége van az előadásnak, ezért mégis van még időd visszajönni a koliba a busz előtt egy órára - visszagurultok bőröndöstül, mindenestül. A liftben benyomod a hármast, mikor megáll, kiszálltok, végigvonszolódtok a folyosón az utolsóelőtti ajtóig, előveszed a kulcsodat, és akkor beküzdi magát az agyadba a tudat, hogy mást látsz, mint amit kéne: matrica van az ajtón, hóember, ez valahogy nem stimmel, mit csináltak az ajtónkkal? Elnézel a folyosó vége felé, tényleg a második ajtó előtt álltok, N is csak néz, hát 55-ös szobaszám, mi a fene ez akkor...? Eddigre jutsz el oda, hogy felemeld megint a kőnehéz (és éppoly üres) fejedet, megint megszemléled a fura ajtót, ami jó helyen van de mégis fura, és akkor már azt is kiszúrod, hogy a névtábla határozottan nem N&St szobáját hirdeti, két ismeretlen név költözött a helyetekre. Holtbiztos, hogy normális napokon, normális helyzetben nem az utolsó lenne, amit az ember lánya észrevesz, hogy 20 és nem 30 van az 55 elé írva. És hogy végigvonultál az alattad lévő emeleten, a folyosó végéig. És nem arra gondolnál először, hogy ki volt az a vadbarom, aki átdekorálta az ajtódat az elmúlt egy órában.
Napi kínkeserves röhögőgörcs, nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire zokni agyilag, még rossz órára beülni is csak majdnem ilyen gyík dolog.
Ha begurul végre alám a busz, a következő megálló előtt aludni fogok.