our brains are awesome. they can hack quarantine and be with people far away and still do things together in dreams.

crossover again

Szóval Alden szerepelni fog a SW VIII-ban, amiről majdnem el fogok késni, és aminek nem lesz beúszó szövege (vagy ha lesz, azt tényleg le fogom késni), de azt azért tudni fogjuk előre, hogy a központi motívum a fájdalom lesz. Ennek megfelelően, ha valaki filmnézés közben piszkálni akar, annak el fogom törni az ujját. (Ha már a késés miatt nem sikerül a családom mellé ülnöm.) Aldent persze majd jól ki akarják nyírni, hogy lenyúlják Abelt, de hogy melyik oldal, az ebben a részben nem derül ki. Úgyhogy várjuk a folytatást.

Azért erről a filmről már most többször álmodtam, mint bármelyikről korábban. (És bár ez a verzió szimpatikusabb, mint az, amelyikben elbőgtem magam a szörnyű zenés betéteken, azért legyen most már december.)

Note to self: elalvás előtt nem írunk rohamokat. Vagy ha igen, számítunk a következményekre.

nemcsak álmomból felkeltve

Álmomban németül beszélgettem a fiatal Gellert Grindelwalddal. A mamámék régi utcájában, egy esküvő kellős közepén. Merthogy a menyasszony volt amúgy az utolsó Ereklye. Ja, az én anyanyelvem meg angol volt.

repülni az űrben, hazaérni estére

Éljenek az űrnavrádok. Meg a beépülő ügynökök. Meg a szimpatikus fiatalemberek és fiatal földlakólányok. Meg a nem emberi reakciók az emberi gyógyszerekre. Meg a mentális kontroll az űrnavrád vezetők részéről. Meg a káosz az agyamban.

incoming

Féltávnál csak megálmodtam a szimpatikus katonát, aki miatt most "tudtam én, hogy azt a másikat kellett volna írni, amelyikben van háború..."

Jó arc is volt, a nyakába is varrtak egy rakás újoncot, meg is sérült, ha jól emlékszem, még azt a bombát is ő találta meg. Most ezt meg kell őrizni valahogy a következő nanóig. Ha nem vérzik el közben az újoncok szakértelmére ráutalva.

Most meg visszarázódni a másikba. Ahol egy szem katona sincs. Meh.

Camp szindróma

Azzal mondjuk nem számoltam, hogy ha ezt tényleg végigcsinálom, egy hónapon keresztül menekülni fogok.

semmiből előpattanók

már megint más jön ide a saját tök új élettörténetével, mint akiket kibogozni terveztem

who's next?

ma navrádok harcoltak a Fertő partján, majd az áruló Adamet próbálta mindenki csapdába csalni Rákoson (pl. rétessel a panziókonyhán)

what the hell is the Sandman doing again?

PTSD-s karival tölteni az éjszakát nem menő. Egyikünk se nagyon piheni ki magát reggelre, viszont legalább mire felébredek, átveszem a pánikreakciókat.

(Disclaimer: egész bizonyosan nem Jacen Solo ment az agyamra. Az alany magától is képes megfelelően roncs lenni.)

((Notice however: a SW VIII. részén a harmadik zenés betétnél csalódottságomban elbőgni magam sem volt királyabb, bár ébredve legalább valamelyest jobban szórakoztam.))

why being (and having) a little sister is dangerous

Haelt eltenni láb alól a húga gyilkosságának vádjával akkor is övön aluli (vagy akkor pláne), ha minden bizonyíték hozzá vezet. Arra meg nem menő pont a letartóztatás előtt rájönni, hogy amit korábban megivott, ugyanaz volt, amivel a lányt is megmérgezték. És kiváltképp antimenő itt felébredni, mielőtt kiderülne, mi is lett akkor: bosszú, letartóztatás vagy temetés.

everything is actually a mess

Azt hittem, tudom, milyen Aldennek lenni. Aztán (némileg kicsavarva, de alaposan szívatós rendezéssel) a szerepébe álmodtam magam, és rájöttem.

a kapukulcs mágiája

Nem emlékszem, melyik nap volt, de azért ide felvésem, hogy a már-már Sandersont idéző fémműves mágiarendszert (a félvérekkel és az ötvözeteikkel) azon az éjjelen álmodtam meg, amikor Bellamy előállt a kapukulccsal.

Hátha egyszer még jó lesz erre emlékezni.

(Ma meg amúgy Loráékkal monopolyztunk, és nonszensz alakulós kihívásokat vágtunk egymás fejéhez. Jó vót az is, bár képtelen vagyok felidézni, Adam mit keresett ott, főleg, hogy két másik A-t írtam csak mostanában.)

maybe if I fall asleep...

Mivel arról a teljes sötétben (az óra világítós gombja eltört pár hete) is meg voltam (és még mindig meg vagyok) győződve, hogy háromkor még ébren voltam, hatalmas megkönnyebbülés volt a hívás, hogy a reggeli tanítványom mégse tud órára jönni. (Azonnal fel is véstem a szürkeállományba, hogy azért ha felébredek, meg kell néznem a híváslistámat, mert mi van, ha esetleg mégse lesz ott a bejövők között és esetleg mégiscsak lesz óra.) Aztán persze kiderült, hogy azért mondta le, mert ő már tudta, hogy még ma délelőtt elvisznek katonai kiképzésre (nem, nem akartam menni), ahol nemcsak ő volt ott, de az általános iskolás legjobb fiú barátom is (akivel amúgy évek óta nem találkoztam, nem volt a legszebb elválás). Ő meg a többi srác már jó régen odakerült, nyilván nem voltak teljesen profik, de a mi újonc szemünkkel eléggé annak tűntek, amikor kiképzés címen mindkét kézben fegyverrel nekünk jöttek. Az nem tiszta, kitől szereztem meg a kolis recés konyhakést (erős a gyanúm, hogy egy másik újonctól vettem el, nem akarom tudni, mi lett vele utána), de az igen, hogy akármennyire is nem akartam ott lenni, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam, hátha akkor rájönnek, hogy nem vagyok idevaló és elengednek. Pedig utólag – miután a volt legjobb barátot a nyakának szegezett késsel lebeszéltem a támadásról (és szereztem tőle egy pár fakardot a konyhakés és egy kenőkés mellé) és a társaim közül egyetlenként megálltam a sok vadállat előtt, ami már az összes üldözősnél rosszabb volt, és végre felébredtem – utólag olyan egyértelmű volt, hogy az lett volna a legjobb megoldás. Mert a többieket tényleg kiszórták a szemétre, én viszont kellettem nekik, úgyhogy megtartottak. És kicsit frusztráló, hogy ott és akkor egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nem megyek keresztül mindenkin, akin csak tudok, és esetleg nem vágok bele egy kést a volt legjobb barátom nyakába csak azért, mert valaki pont ezt várja tőlem.

#A (lehet választani, melyik)

September syndrome

Ettől a tanévtől új osztályba kerültünk, egészen pontosan a régi alsós termünkbe az alsós tanítónénimhez. Rögtön fel is pakoltam Nót, hogy akkor már ismerjék meg egymást, aztán megpróbáltam elmagyarázni a tanítónéninek, hogy ugyan elsőre talán kicsit félelmetesnek néz ki a csapat, főleg így, hogy Nó és Adam egy osztályba került, de azért ne aggódjon, mert nagyon okos és intelligens diákokat kapott igazából. És hát izé, az alulmotiváltság nem őmiatta van, egyszerűen mindenki utálja, hogy ide kell járnia, és egyébként pedig igazán ne vegye a szívére, ha balhék lesznek majd az osztályban – mert az egyértelmű, hogy lesznek, ez sajnos elkerülhetetlen, ha ők ketten egy helyen vannak.

Aztán azért mégis elmentünk már az első tanítási nap helyett lógni egyet egy marhanagy csúszdaparkba (arra már nem emlékszem, kik voltak a többiek hármunkon kívül), ahol elhagytam azt a fekete tollamat, amivel navrádokat kell írni, de azért csapat-összekovácsolásnak nem is volt olyan rossz program.

a mi urunk a tűz királya^^

Ébredés előtt tüzet idomítottam, mert agni kaira hívtak, a becsület miatt ugyebár muszáj volt kiállni.^^ Ébredés után megláttam a mosogatásra váró edények piramisát, és az első gondolatom az volt, milyen vízidomár mozdulattal lehetne ezt könnyen lerendezni. Söprés helyett pedig lég-, esetleg földidomítás kéne ide. Ó, és megint elfogyott egy néznivalóm. Ó, és megint egy rajzolt srácba vagyok szerelmes. (Bár neki legalább nem kék a haja. A hasa se lukas -- az Sokkáé legfeljebb --, és csak a fél arca égett. Sőt, bár többszörösen áruló, megéri az öregkort. Összességében egész szerencsés választás.)

crossover a negyediken

Bébi Kenpachit járni tanítani nagyon nem volt egyszerű, mert ahányszor rájött, hogy tud egyedül állni, rögtön el is esett. (Egyébként szőke is volt, és a legkevésbé sem animált, de ez akkor ott nem zavart.) Úgyhogy egy idő után inkább odébbálltam megnézni Zukóék végső harcát a soproni József Attilán a garázsoknál, de rossz garázshoz mentem, ahol még csak a történet eleje zajlott, pedig én a végére lettem volna kíváncsi. Végigjártam majdnem az egész utcát hosszában (egészen a Jánostelepig kiért, hosszú séta volt), de végül mégsem értem oda a végére, viszont megtudtam közben, hogy Xeth Saralával lett eljegyezve. 

Ahogy a zukós harc végét, azt sem tudtam meg, Adam mit szólt ahhoz, hogy egy navrád lenyúlta Saralát.

one's dream is another one's nightmare

Kevés dolog tudja kegyetlenebbül az arcomba tolni, mennyire kíméletlen vagyok a saját szereplőimmel, mint az, amikor a helyükbe álmodom magam/magunkat.

És a menekülésnél is van rosszabb, kérem vissza a futós, üldözős álmaimat, ha lehet.

Azt pedig már végképp nem értem, miért a Líceum lépcsője a helyszínem az egészhez – hacsak a négy és félszáz éves iskola miatt nem.

pihentető éjjel kerestetik

Még elalvás után is a cikkösszefoglalókat írni tovább határozottan fárasztó, még akkor is, ha a Once Upon a Time karaktereinek lélektani motivációjáról olvasok/írok (meggyőződve arról, hogy ez még bőven belefér a pragmatika témakörébe).

Az meg már övön aluli, amikor véletlenszerűen közlik, hogy a srác, akinek félig-meddig az ölében kötöttem ki utána, amúgy Yaan.

elbukás 2.0

Tulajdonképpen tényleg várható volt már valami, de azért annyira nem volt jó, amikor a rev-csapatot máglyán elégették, mint a középkori boszorkányokat. Pláne, hogy nem állt hatalmamban megmenteni őket.

jó veled, mikor csúszik az idő

A Csend alatt menekülni egy gyanúsan F-ére hasonlító bicajon Kiannal a kolis biztonsági őr elől, aki csak azért nem lát, amikor otthagyott cipőt csórsz egy üres lakásból, mert más idősíkon mozogtok, és ő a múltból nem látja, hogy az ő jövőjében te is ott jársz, csak te láthatod őt, és parázhatsz, hogy mi lesz, ha mégis észrevesz. De legalább álmomban tudtam futni és tekerni.