our brains are awesome. they can hack quarantine and be with people far away and still do things together in dreams.

egy éve...

Lost in the Echo

happy fifth birthday to them all. on the streets, in the gateway and under the Silence.

(mert teljesen biztos, hogy ezt csak miattuk hallhattam élőben a saját városomban. once in a lifetime. and never again. ever.

so thank you for the best story writing album ever. along with my childhood and teenage years. and everything.)

a tegnap este margójára

Ugyanitt napifelismerés: verset írni annyira nem is nehéz. Már ha elég posztmodern lehetsz. Meg még terápiás is. Lehet, hogy többször kellene csinálnom.

Egyébként ma hazafelé megvettem a legbarnább banánokat a boltban, és csináltam egy liter banánturmixot. #jobbkesonmintsoha

miután a nevemet megtanultam

ma ledátumoztam egy papírt február 30-ra

itt van az ősz, itt van újra...*

Akkor ébredek rá, mennyire ősz van már, amikor a semmiből rám zuhan az az őszi hangulat. Amikor Adam kopogás nélkül beköszön, felül az ablakpárkányra, az érzelmi világom pedig elkezd tőlem független életet élni.

*egyébként döbbenet, mennyire utálom ezt a verset

kulcsoslány aka tanárlány

Yes, I'm 25 years old.
Yes, I'm 168/50. (Yes, on my better days. Otherwise not even that much.)
Yes, I've been doing this for only about a year.
So what?
Yes, I am your f.cking teacher.


Notice however:
hazatalált a kulcsom. <3

békafóka

Fogalmunk sincs, mi az. De az tuti, hogy Alex egy békafókasrác.
#tizenkétóra#panzió#killerweek#i'msosorry

nem én mondtam

"És akkor Leon megmentette a világképemet..."

Ez pedig az enyémet. Apróságok tudnak jól esni, ha minden szerteszét van.

Veszprém, átutazó, vasárnap

Hát ilyen.

"Can't we just go back to page one and start all over again?"

Then, suddenly again, Christopher Robin, who was still looking at the world, with his chin in his hand, called out "Pooh!"

"Yes?" said Pooh.

"When I'm--when--Pooh!"

"Yes, Christopher Robin?"

"I'm not going to do Nothing any more."

"Never again?"

"Well, not so much. They don't let you."

Pooh waited for him to go on, but he was silent again.

"Yes, Christopher Robin?" said Pooh helpfully.

"Pooh, when I'm--you know--when I'm not doing Nothing, will you come up here sometimes?"

"Just me?"

"Yes, Pooh."

"Will you be here too?"

"Yes Pooh, I will be really. I promise I will be Pooh."

"That's good," said Pooh.

"Pooh, promise you won't forget about me, ever. Not even when I'm a hundred."

Pooh thought for a little.

"How old shall I be then?"

"Ninety-nine."

Pooh nodded.

"I promise," he said.

Still with his eyes on the world Christopher Robin put out a hand and felt Pooh's paw.

"Pooh," said Christopher Robin earnestly, "if I--if I'm not quite--" he stopped and tried again-- "Pooh, whatever happens, you will understand, won't you?"

"Understand what?"

"Oh, nothing." He laughed and jumped to his feet. "Come on!"

"Where?" said Pooh.

"Anywhere." said Christopher Robin.

So, they went off together. But wherever they go, and whatever happens to them on the way, in that enchanted place on the top of the Forest, a little boy and his Bear will always be playing.

mert idő pont lenne

suckdoga issue

one's dream is another one's nightmare

Kevés dolog tudja kegyetlenebbül az arcomba tolni, mennyire kíméletlen vagyok a saját szereplőimmel, mint az, amikor a helyükbe álmodom magam/magunkat.

És a menekülésnél is van rosszabb, kérem vissza a futós, üldözős álmaimat, ha lehet.

Azt pedig már végképp nem értem, miért a Líceum lépcsője a helyszínem az egészhez – hacsak a négy és félszáz éves iskola miatt nem.

pihentető éjjel kerestetik

Még elalvás után is a cikkösszefoglalókat írni tovább határozottan fárasztó, még akkor is, ha a Once Upon a Time karaktereinek lélektani motivációjáról olvasok/írok (meggyőződve arról, hogy ez még bőven belefér a pragmatika témakörébe).

Az meg már övön aluli, amikor véletlenszerűen közlik, hogy a srác, akinek félig-meddig az ölében kötöttem ki utána, amúgy Yaan.

pályaorientációs válság

„Miért nem mentem bőrdíszművesnek??”

- napi egzisztenciafilozófiai kérdés, szobatárs, éjjel 1 magasságában -

kényszerű helyzetkihasználás

és most, hogy úgyse tudok semmi mást csinálni, nekiülök, hogy ledolgozzam 3 nap alatt a maradék 10k-t.

viszont legalább a garázs rendben van.

papírhajó a végtelenbe

Amikor rád szakad, hogy próbálkozhatsz te akárhogy, kiszállhat a szereplő alig a rajt után és végigcipelhetik az egészet teljesen mások, egészen máshogy a hátukon, és ki is hozhatnak belőle egy csomó más dolgot, mert más körülmények között, más háttérrel és más személyigéssel építkeznek. És a végén mégis előkerül ugyanaz, ha másoknál és máshogyan is, de ott van és nem tudsz vele mit kezdeni. Mert akárhány történettel játszol, valamiért az összesben ott van. Olyankor néha tényleg annyit lenne kedvem sírni, hogy világgá úsztathassak rajta egy papírhajót, hátha van valaki valahol, akihez ha odaér, egy icipicikét jobb lesz neki is és nekem is.

másnak kezdesz hiányozni
hogy eszembe juss

abban, amit másoknak adsz

Hiába állandó, néha az ember nyakába szakad, máskor meg mintha súlya se lenne. Például amikor bemegyek a bunkiba, ahol egy csomó minden a mai napig ott áll/lóg, ahová letette/felakasztotta, pedig azóta is ki-be járnak páran. Meg amikor a kerten végigsétálva életemben először közelről megnézem, mik is pontosan azok a holmik, amikhez sose mertem igazán közel menni, egyszerűen csak mert nem volt helyénvaló, mert annyira csak az övéi voltak. Most már soha többet nem lesz varázsa, mert igazából teljesen hétköznapi dolgok.

Múltkor olyan kakaós csigát álmodtam, amilyet ő szokott hozni, senki nem tudja, hol szokta venni, de sehol máshol nem lehet pont ugyanolyat kapni, pedig én igazából azt a kakaós csigát szerettem csak ennyire. A többinek tényleg nem tud ilyen íze lenni.

Mama most kezdett el mesélni. Mert mindig van valami, amit csak akkor tudhatsz meg, amikor már nem kérdezhetsz rá. Mert senki nem tud válaszolni.

A legtöbbször semmi. Csak néha szakad az ember nyakába. Mint amikor múltkor csak úgy felmentünk a kilátóhoz és megettünk egy doboz fagyit, mert miért ne. Lefelé az egyik kertben életkép, olyan, amit bármikor láthatsz, mégis csak akkor vág gyomron. Vagy mint amikor néhány hónapja megettem az utolsó üveg baracklekvárt, amit még ő főzött. Pont tudni lehet, mert azóta nem volt baracklekvárunk, tavaly nem érett egy szem gyümölcs se. Na jó, pár szem szeder.

Ma elfogyott itthon a lekvár, amit anya hozott, mert hogy mióta a házi elfogyott, mást eszünk. Feltúrtam a kamrát, mert tudtam, hogy van még szilva meg birs máshonnan, csak én azt nem szeretem, de hátha hozott valaki valahonnan olyat is, amit szeretek. Barackot, epret (ugyan már, évek óta nem volt), málnát (házi még az epernél is régebben), szedret. Mittudomén, valamit. A legfelső polcon leghátul a nagy üveget csak azért halásztam ki, mert nem lehetett beazonosítani. Anya szerint biztos szilva. Szerintem majdnem szilva, csak fura. Ki se akart nyílni, sose hadakoztam ennyit olyan lekvárért, amit nem is szeretek.

Mindig kerülnek elő utolsók, sokkal azután, hogy már elszámoltál a szerinted utolsóval. Senki más nem főzte ennyire sötétre a baracklekvárt.