kőkemény realitás

Némi faggatózás után kinyögtem, hogy nem azért vágok ingerült fejet, mert haragszom, hanem mert frusztrál, hogy meg kéne oldanom egy fiktív problémát.
– De azt hittem, tényleg valami baj van.
– Nincs. Csak a szereplőknek baj.
– Azok meg bekaphatják.

Túlságosan hozzászoktam, hogy a szűk környezetemmel egy fiktív nyelvet beszélek.

Boguöá ű!

A hétvége tanulsága, hogy lehet parancsra Iokuát álmodni (ráadásnak Alden jár mellé). És van 30 kihívásszavam novemberre (egy scrabble-tábla konkrétan), és majdnem kibogoztam egy szereplőmet a magam gyártotta gubancból (ha november végéig sikerül, boldog leszek, de lehet, hogy inkább meggondolom magam, és mást írok). Azon kívül kaptam alakulást sajátsztori-fanficből, és rájöttem, hogy van egy szereplőm, aki tud zongorázni, bár ez annyira mellékes, hogy ki se fog derülni róla. Továbbá kiderült, hogy Alex hasonlít magára, és rinocérosz jegyben született, és hogy Nitrel vicces hely. Meg egy csomó minden más is – az viszont még mindig nem, hogy akkor most melyiket is fogom írni végül is.

a portfolió érzelmi vetületei

Meg minden. Csak úgy mondom, a csavarokat meg az anyákat úgy pakoltuk egymásra, hogy kézzel nem érhettünk hozzá, csak a három ecsettel. És tényleg nem csaltunk.

Meg építettünk gombát meg raktunk tangramot, és igen, levontam a konzekvenciákat, tangramrakásban szörnyen rossz csoportmunkás vagyok, vagy én rakom vagy a többiek, de együtt csak egymás idegeire megyünk.

Egyébként meg szerintem marha vicces, hogy bármilyen órán, bármilyen kontextusban elővehető egy csomag pedagógiai célra félretett csavar.

Fotó: No

neked soha el nem felejtem, hogy kimondasz dolgokat helyettem

azért az mégiscsak megnyugtat és hazavisz valahová nagyon régre, amikor egyszer csak újra kiszól a semmiből, és a lehető legodaillőbb sort fűzi hozzá ahhoz, ami éppen amúgy is gyomron vágott. csak a biztonság kedvéért. jelezvén, hogy figyel ám. meg hogy igen, ez pont olyan. figyeljek én is.

figyelek. és ma nyugodtan fogok hazamenni aludni. csak előbb beleburkolózok a világba.

Pillanatfelvételek az életből

Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz...

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy...

(Dsida Jenő)

pozitívan

– Milyen barát vagy te, hogy kétségbe vonod a szavam?
...
– Hasznos.

(No.)

látkép a koleszszobából

Hamu hullott az égből.

térdszalagrend

Azt mondta, évek óta megy már ez a kurzus, de nem nagyon volt még, hogy valakinek ilyen hamar sikerüljön ezeket* így megtanulnia. Nem mondom, hogy nem szállt tőle magasra az önbizalmam. Az ilyen azért fel tudja dobni az ember napját.

Mondhatni jót tett. :)

*bilabial, dental, palatal and velar implosives. És a velar amúgy elsőre sikerült a többi alapján. *büszke*

zokni #2

Megvannak.

meg sem lepődök

Arra már nem emlékszem, mi miért menekültünk, de azt tudom, hogy a fiút erősen Battle Royale-ra emlékeztető programra akarták elvinni, ő azért menekült volna, ha tud. A sárkányával viszont nem számoltak, úgyhogy hiába kapták végül el, előbb égett le a fél lakótelep, minthogy a fiút elvigyék onnan.

zoknimizéria

Mi visz rá valakit arra, hogy a testvére fél pár zoknijait (mondjuk úgy 5-6 darabot legalább) elnyúlja otthonról, és soha többé vissza se hozza a városba?

(Ma két fél pár megkerült egyébként, bár az egyiket nem is kerestem, mert a másik fele sincs nálam.)

A Kaláka örökzöldje jut mindig eszembe:

Esténként a sötétben megjelenik
a nagy zoknifaló.
És a zoknijaim sajnos eléje másznak.
Reggel azért nem találom sehol
A fél zoknimat.
Persze az is lehet, hogy
Az ágyneműtartó mögött reszketnek
A nagy zoknifalótól.

A legjobb, ha az embernek valamennyi zoknija
Egyforma színű.

(Azzal a kiegészítéssel, hogy még az egyforma színűekkel is az a baj, hogy nem egyforma fajták, bár úgy fest, van, akit nem zavar, ha az egyik lábán rövidebb a zokni, mint a másikon.)

ha már sárkányelvonás

szeretem a szőlőt

Évről évre egyre inkább meglepődök, hogy tulajdonképpen élvezem a szüretet. Már amikor épp nem kapok ideggörcsöt, nem kap senki ideggörcsöt épp és nem vagyok hullafáradt, halálosan éhes, nem csípnek össze a darazsak, nem mászkálnak fülbemászók a pólomban és nem szelem ketté az ujjamat metszőollóval – és más sem teszi – meg egy csomó minden más. Akkor tényleg buli – egyfajta kifordult, kattant elmeállapottal persze, amiben egyébként a saját nővérem se ért egy szót se abból, amit a többiekkel beszélek.

Évről évre szőlőfürtöket látok utána csukott szemmel, nem csak elalvás előtt, de már nap közben is, ha épp leülök pár percre. (Ma délutánra már elmúlt, most a csumáját látom.)

Évről évre belekeverünk másokat is a magunk nyomorába (például vagy öt éve röhögünk visszatérő motívumként Xerason, akit nyakonborít a leendő menye egy vödör szőlővel ((Hoppá.)), és minden évben vannak új résztvevők is, most épp a mélyen tisztelt nanós csapat néhány tagja), akikre kivetíthetünk minden agybajt és frusztrációt, és akikkel feldobjuk a roppant változatos munkát (nyissz, kopp, nyissz, kopp, nyissz, faff, nyissz, paff, lehajol, szemeket szed, nyissz, paff sokszor, vödröt emel, burít, nyissz, kopp, vödröt emel, kikerül, a kék marad, a fehér is marad, ha nagy szemeket mereszt rád, ha rohadtul nagy szemeket, akkor lejön, nyissz).

Évről évre van valami hülye játék is, amivel kiakasztjuk a körülöttünk állókat (pillanatnyi tanulság: Iokua és Hael unatkoznak egy pincében), és Juszuf még mindig nem menekül.

És van tanulság is: a must pálinkával frankó. Egyébként pedig mindkettő undorító, de ez minket nem érdekel.

Szóval végül is szeretem a szüretet, bár rég volt már, hogy színes gumicsizmában, kis piros vödörrel randalíroztunk a sorok között. És tulajdonképpen nem is annyira félelmetes, mint gondoltam. De azért furcsa.

napibók

"olyan posztmodern vagy"
(N.)

napikérdés

a kispapoknak vajon kell mikroprédikációt tartaniuk?