fő az elővigyázatosság

"hát én be nem szállnék egy liftbe, ha egy ellenséges sárkány közelít"
L.

nemá'

Out of nowhere, but definitely true:
"hallod szerintem Adam az ámen szót mindig is visszafele értelmezte :D" -- Hugi
(Mindezt úgy, hogy a vallással kapcsolatos megnyilvánulásait még nem is olvasta.)

konnotatív

Amikor az apukám közli, hogy "Régen ez nem volt téma. Akkor nem voltak idegenek a városban." Én meg azonnal és végleg elveszítem a fonalat.

maybe if I fall asleep...

Mivel arról a teljes sötétben (az óra világítós gombja eltört pár hete) is meg voltam (és még mindig meg vagyok) győződve, hogy háromkor még ébren voltam, hatalmas megkönnyebbülés volt a hívás, hogy a reggeli tanítványom mégse tud órára jönni. (Azonnal fel is véstem a szürkeállományba, hogy azért ha felébredek, meg kell néznem a híváslistámat, mert mi van, ha esetleg mégse lesz ott a bejövők között és esetleg mégiscsak lesz óra.) Aztán persze kiderült, hogy azért mondta le, mert ő már tudta, hogy még ma délelőtt elvisznek katonai kiképzésre (nem, nem akartam menni), ahol nemcsak ő volt ott, de az általános iskolás legjobb fiú barátom is (akivel amúgy évek óta nem találkoztam, nem volt a legszebb elválás). Ő meg a többi srác már jó régen odakerült, nyilván nem voltak teljesen profik, de a mi újonc szemünkkel eléggé annak tűntek, amikor kiképzés címen mindkét kézben fegyverrel nekünk jöttek. Az nem tiszta, kitől szereztem meg a kolis recés konyhakést (erős a gyanúm, hogy egy másik újonctól vettem el, nem akarom tudni, mi lett vele utána), de az igen, hogy akármennyire is nem akartam ott lenni, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy feladjam, hátha akkor rájönnek, hogy nem vagyok idevaló és elengednek. Pedig utólag – miután a volt legjobb barátot a nyakának szegezett késsel lebeszéltem a támadásról (és szereztem tőle egy pár fakardot a konyhakés és egy kenőkés mellé) és a társaim közül egyetlenként megálltam a sok vadállat előtt, ami már az összes üldözősnél rosszabb volt, és végre felébredtem – utólag olyan egyértelmű volt, hogy az lett volna a legjobb megoldás. Mert a többieket tényleg kiszórták a szemétre, én viszont kellettem nekik, úgyhogy megtartottak. És kicsit frusztráló, hogy ott és akkor egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nem megyek keresztül mindenkin, akin csak tudok, és esetleg nem vágok bele egy kést a volt legjobb barátom nyakába csak azért, mert valaki pont ezt várja tőlem.

#A (lehet választani, melyik)

azért ezt megjegyzem magamnak, úgyse fogok többet ilyet látni ebben a hónapban

November again

Nem mintha esélyes lenne, de már egy napot teljesítve többet írtam, mintha nem állok neki. :)

Kispárna (meg az öröksége)

A varrós szekrény alján megtaláltam a kiskori kispárnám maradék anyagát (pontosabban a hozzá tartozó kistakaróét, amiből az újabb és újabb - mindig szigorúan ugyanolyan - kispárnák születtek, miután sorra rongyossá aludtam őket az évek alatt). Olyan honvágyam lett hirtelen, ami még Veszprém hiányát is lekörözte, de azért próbálom meggyőzni magam, hogy ennyi év után azért el tudok majd aludni úgy is, hogy nem a napon, holdon, felhőn, csillagokon, űrhajón pihen a fejem.

Mellékesen pedig régebb óta kötődöm az űr-témához, mint amióta az eszemet tudom. Nem mintha annyira meglepő lett volna az újrafelfedezés.

Aye, fecking true.

Keith :D

September syndrome

Ettől a tanévtől új osztályba kerültünk, egészen pontosan a régi alsós termünkbe az alsós tanítónénimhez. Rögtön fel is pakoltam Nót, hogy akkor már ismerjék meg egymást, aztán megpróbáltam elmagyarázni a tanítónéninek, hogy ugyan elsőre talán kicsit félelmetesnek néz ki a csapat, főleg így, hogy Nó és Adam egy osztályba került, de azért ne aggódjon, mert nagyon okos és intelligens diákokat kapott igazából. És hát izé, az alulmotiváltság nem őmiatta van, egyszerűen mindenki utálja, hogy ide kell járnia, és egyébként pedig igazán ne vegye a szívére, ha balhék lesznek majd az osztályban – mert az egyértelmű, hogy lesznek, ez sajnos elkerülhetetlen, ha ők ketten egy helyen vannak.

Aztán azért mégis elmentünk már az első tanítási nap helyett lógni egyet egy marhanagy csúszdaparkba (arra már nem emlékszem, kik voltak a többiek hármunkon kívül), ahol elhagytam azt a fekete tollamat, amivel navrádokat kell írni, de azért csapat-összekovácsolásnak nem is volt olyan rossz program.

love my family :D

apa: Azt nővéred még nem látta?
öcsém: Nem.
apa: Mutasd meg neki. Tojás! Hol a Tojás?
húgom: Gondolom a hűtőben.

Veszprém, átutazó, vasárnap

Hát ilyen.

"Can't we just go back to page one and start all over again?"

Then, suddenly again, Christopher Robin, who was still looking at the world, with his chin in his hand, called out "Pooh!"

"Yes?" said Pooh.

"When I'm--when--Pooh!"

"Yes, Christopher Robin?"

"I'm not going to do Nothing any more."

"Never again?"

"Well, not so much. They don't let you."

Pooh waited for him to go on, but he was silent again.

"Yes, Christopher Robin?" said Pooh helpfully.

"Pooh, when I'm--you know--when I'm not doing Nothing, will you come up here sometimes?"

"Just me?"

"Yes, Pooh."

"Will you be here too?"

"Yes Pooh, I will be really. I promise I will be Pooh."

"That's good," said Pooh.

"Pooh, promise you won't forget about me, ever. Not even when I'm a hundred."

Pooh thought for a little.

"How old shall I be then?"

"Ninety-nine."

Pooh nodded.

"I promise," he said.

Still with his eyes on the world Christopher Robin put out a hand and felt Pooh's paw.

"Pooh," said Christopher Robin earnestly, "if I--if I'm not quite--" he stopped and tried again-- "Pooh, whatever happens, you will understand, won't you?"

"Understand what?"

"Oh, nothing." He laughed and jumped to his feet. "Come on!"

"Where?" said Pooh.

"Anywhere." said Christopher Robin.

So, they went off together. But wherever they go, and whatever happens to them on the way, in that enchanted place on the top of the Forest, a little boy and his Bear will always be playing.

mert idő pont lenne

it's Camp time again