fitt és üde

Tanulás közben bealudtam az asztalra borulva, egész pontosan másfél méterre az ágytól. Aztán ébredés után nagyjából 10 perccel ugyanarra a könyvre ráaludtam az ágyon is.

csoportos (!) i. gy.

„stupidity in such proximity is determinal to my health”

(Jamie Winchester: Nuffayou)

ködbeteg

Miután megtaláltam a bérletem, kiszámoltam, hogy nem kapok visszajárót és rájöttem, hogy este hatkor már nem érem el sehogy a délutáni buszt, megpróbáltam anyát meggyőzni, hogy vigyen már haza; közben pedig megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy Hathsin Túlélője nem örülne neki, ha felvenném a valóságban csörgő telefont.

(Egyébként neki volt igaza, fölöslegesen keltem fel, téves volt.)

spanyolviasz

St:  ja, és rájöttem, h megint át kell szerveznem az egész idővonalat és egy teljes évvel meghúzni a sztorit^^
H:  de erre már rájöttél néhányszor^^
St:  de most megint :D
H:  olyan vagy mint B. matekon, háromszor is képes először rájönni valamire^^

özöntea

Két perccel indulás előtt szétborítani a teát az asztalon több okból se móka: annyi volt az össz reggelim, sikerült telibe kapni az előkészített könyvtári könyvet, amit épp el akartam pakolni (hogy csak a legfontosabbat említsem, de csúnyán elárasztotta a különböző fajtájú és célú papírfecniket is, amik itt hemzsegtek), és miután hazaértem, vettem észre, hogy a laptop alatt is áll a tócsa, bekebelezve ráadásnak az új idővonalat, amit nem egészen két napja raktam össze. Azóta hálálkodok, hogy a gép szemrebbenés nélkül megúszta (azok a pármilis talpacskák aranyat érnek), és a tegnapi sokórás szenvedéssel megszült rajzvázlatot is kerek fél centivel elkerülte az özön.

Always look on the bright side of life...

óvintézkedés

Ha a közeljövőben rám törne, hogy bele akarok fogni egy teljesen új sztoriba, erőnek erejével irányítsatok vissza az eddig meglévőkhöz, vagy egyszerűen nyomjatok egy könyvet a kezembe és zárjatok be olvasni.

félfiktív tanulási zavarok

Vizsgára készülni néha szörnyen nehézkes, ha folyton van valaki, aki magának követeli a figyelmet, akár az az egyszerű igénye van, hogy foglalkozz vele végre és írd már meg, amit mesél, akár az anyaghoz van állandóan valami hozzáfűznivalója.

St: Tudod, mi ebben a szar?

N: Hogy pszichopata vagy?

ajándékba kaptam

még ezt is meg akarom mutatni karácsony óta, csak valahogy mindig elmaradt a kép

(a baloldali harangnak pedig sajna letört a nyelve. de legalább finom volt. meg a másik sárkány is megrepedt, de akkor is olyan szép.)

szintén ma, szintén anya

– Nagyon sápadt vagy. Napra kéne menned.
– Vámpírrá változom.
– Na, előbb csaplak agyon...

Leseratte

– Tudod, más anya összetenné a kezét, hogy a gyereke ennyit olvas.
– Én már összetettem tíz évvel ezelőtt, de most már kezdek aggódni.

visszatekintő

Gondolkodtam rajta, mi mindent lehetne összegyűjteni, ami az elmúlt egy naptári évben történt velem, de bárhogy is gyűrögettem, hajtogattam a dolgot, csak nem akart az egész szépen, néhány szóvá összeállni. Voltak persze dolgok, amik azonnal eszembe jutottak, és amiket szépen ki is gyűjtöttem listába:

  –  óvodába mentünk a forradalmárokkal (legalábbis az őscsapattal)

  –  született egy új történet is

  –  lediplomáztam, beleugrottam fejest a tanárképzésbe

  –  szereztem jogsit

  –  megkaptam egy majdnem tíz éve várt ajándékot (jó, egy harmadát, mozifilm formájában)

  –  elolvastam 66 könyvet (~12520 oldalt a moly.hu számlálója szerint)

  –  végigcsináltam két NaNót (az egyikkel ráadásul 60000 szó fölé sikerült ugrani) az újszülöttel,

de volt egy csomó minden más is, amit egyszerűen nem tudtam ráncba szedve összegezni. Szereztem új szerelmeket, visszaszerettem régiekbe, fejest ugrottam új történetekbe, visszatértem régiekhez; jártam új utakat és ismerőseket, rajzoltam sokat (legalábbis többet, mint az elmúlt években), buszoztam még többet, voltam a világ királya, locsoltam virágot, úsztam és korcsolyáztam, másztam és csúsztam kötélpályán, segítettem (picit) falat felújítani és ettem pizzát. Álmodtam rengeteget, egy részükből történetet szőttem, írtam egy nagy halom beadandót, voltam badass vizsgán és teljesítettem legjobbként a csoportból dilis tárgyat. Találkoztam barátokkal, nyertem egyetemi totón, eltöltöttem két napot a Kavenben, az év első napján meghalt a kedvenc szereplőm, az utolsó napjának hajnalán rosszul lettem. Vettem át megőrzésre olyannak küldött ajándékot, aki az életem felét az ablakpárkányról követi figyelemmel, és nevettem, sírtam, öleltem annyit, hogy a mennyiségéről számot adni nem tudok.

Az viszont biztos, hogy ha összeszámolni, elmondani úgyse tudom, megköszönök mindent, és azokat is, akik egy-egy apró szegletén vagy akár az egészen végigkísértek, és kívánok mindenkinek boldog, áldott, békés, szeretettel, egészséggel és kívánság szerint minden pozitívval teli új évet. :)

megint a rajongás

St: *lábjegyzet: Thorinnak nem volt felesége

N: na jó

lehet, Thorinnak volt igaza

vagy a nőknek, akik nem szerették XD

St: de én szeretem * . *

N:  más síkon mozogtok, ez az egyetlen mentséged XD

Boldog karácsonyt!

Az alkalomhoz illő képpel áldott, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! :)

(Felismerésért piros pont jár.^^)
rajzolta N&St, fényképezte No

horizontösszeolvadás

Napok tudtak eltelni anélkül, hogy arra gondolt volna, milyen furcsa is valójában, hogy valahogy egyáltalán nem volt semmi furcsa, hogy minden a helyén volt, egyszerűen a helyén. Ő is, a többiek is, a közösség, az érzések. Itthon volt, velük együtt, közöttük. Velük volt, és ez elég tudott lenni hosszú órákig, napokig, élete végéig elég tudott volna lenni. Közöttük volt a helye, ezt mindennél biztosabban érezte. Megfogalmazni, körülhatárolt szavakba adni, a kereteik közé szorítani nem tudta volna, mégis: egyszerűen tudta. Önmagának, igazinak, elevennek érezte magát, és nem is akarta megérteni, miért: érezni kellett, nem elmondani, megélni, nem érteni. Szeretni. Együtt lenni. Egymással, egymásért, önmagukért.

Nevetés, ölelés, teától gőzölgő bögre, kézfogás, egymásba fonódó ujjak, egymás fázós vállára terített pulóver, ami a meleget őrzi, ének, együtt, úgy, hogy senkit nem érdekel és zavar, mit és mennyire csinál jól. Egymásba kapaszkodás, mélyen beszívott levegő, fénybe hunyorgás. Kupacba préselődve ölelni egymást, nem is tudva már, kinek a karja ki vállára fonódik.

Apró részei voltak ezek az egésznek, jóval kevesebb is, mint amilyenek valójában voltak a közös pillanatok. Sokszor csak mély, közös csönd. Máskor éles szavak, persze, azok is voltak, de nem ez számított – az, hogy egymás között ez nem lehetett igazi akadály. Értette őket, értették őt, és másra akkor nem is lett volna szüksége tőlük. Ez több volt, mint amit kérni lehetett volna.

Kik voltak ők egymásnak?

Az élet. Az élete voltak.

A háló. Mert ha zuhanna, mindig lesz egy háló ezekből a kezekből, ami megtartja.

Az otthon voltak. Mert ebben volt otthon, a helyén, igazán: az ilyen élethosszú pillanatokban.

(a kézháló Nótól. félszóbeli intertextualitás)

Hobbit. Vagyis törpök.

Szóval az van, hogy az apukám is megmondta, hogy az én nevem nem ér, mert én elvakult vagyok, de engem ez a film akkor is visszavitt oda az önmagam középpontjához.

Most szeretem a világot.

(És amúgy vicces volt ráébredni, hogy, bő tíz éve még mindig – már megint – ugyanazokba a megszállott, elkötelezett, végletekig hűséges törpökbe vagyok szerelmes. Pedig akkor még nagyon kicsi voltam. De az akkor is egy olyan család, na.)