Van olyan, amikor egy érzés pontosan onnan folytatódik, ahol másfél évvel korábban megszületett. És pontosan úgy. És olyan erővel. Még azt is elhiszem neki, hogy ha most kimennék egy bögre teával az erkélyre, langyos lenne a talpam alatt a kő, szembesütne a nap, amitől hunyorognom kéne, meleg lenne a délelőtti nyár, nagyon zöld az erdő balra, messze, az orrom előtt pedig ugyanaz a néhány gyerek kergetné ugyanazt a labdát.
Van olyan is, hogy miután ez az érzés a nyakadba szakadt, ugyanaz váltja fel, mint másfél évvel ezelőtt. Aztán ugyanúgy visszatérsz mégis az első, az erősebb érzéscsomaghoz, mert abból nem lehet csak úgy egyszerűen kisétálni. És közben érzed, hogy csak attól, hogy szeretsz, valamit, mindent, már élsz.
És szinte látod, ahogy ez az egész lehúzza rólad a ragadós, nehéz ruhaburkot, amit az elmúlt hét rádhúzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése