forradalmas hangulatban

véletlenül lett kicsi életkép

Elege volt az ünnepből. Eddig se szerette azt, ami lett belőle, de idén már kifejezetten utálta. Nem így akart emlékezni, nem ilyen kifacsart képére az évekkel azelőtti vasárnap délutánnak.

Nem lehetett persze elkerülni, hogy most már az a nap is rányomja bélyegét az ünnepre, de ez már minden volt, csak nem ünnep. És főleg nem a városalapításé. Emeras utoljára a forradalom előtt tudott ünnepelni.

Aztán persze az is lehet, hogy a város azóta is tud, lehet, hogy ő az, aki képtelen rá, aki képtelen bármit is úgy érezni, gondolni, csinálni, mint a háború előtt. Nem először fordult meg a fejében, hogy talán tényleg őbenne halt-e meg az ünnep, ő-e az, aki még rendesen emlékezni is képtelen, aki akarattal küzd, hogy ne gondoljon rá újra meg újra.

Killianék zászlót festettek. A gyerek lelkesen mázolta össze magát is, neki a piros maszatos tenyértől felfordult a gyomra. Gyerek, játszik – mondta sokadszorra a felesége. Meg hogy kíváncsi, kérdez. A többi gyerek is kérdezett néha, az elmúlt hetekben el is kerülte az óvodát, sőt, szinte mindenkit, akit lehetett, a munkán kívül sehová nem ment.

Ma se akart volna, de a családjának nagyon mehetnékje volt, végül a folyópartra sétáltak le, ahová Aidan gyerekként néhány éven elvitte. Killian édesanyja segítségével lelkesen gyújtott gyertyát, de el kellett neki magyarázni, hogy a városnak áldozzák a fényt, nem kizárólag a forradalom emlékére.

A kisfiú szabályosan kapaszkodott a szavaiba, figyelmes arccal hallgatta, aztán bólintott és váratlanul megkérdezte:

– Apa, te félsz gyertyát gyújtani?