Azt hittem, majd a kis, havas ösvényen a magas hegyek között senki nem fog megtalálni (nem tudom, mit gondoltam a hóról meg a lábnyomokról), úgyhogy rendesen megijedtem, mikor a srác elém állt, és közölte, hogy rossz felé megyek, mert amerre indultam, arra nem jutok ki a hegyek közül. Aztán elcipelt oda, ahol lakott, egy csapat másik menekülttel együtt, bár út közben ha kilométerenként hozzám méltóztatott szólni, már sokat mondok. (Az úton egyébként voltak ilyen apróságok, mint körforgalom, amiről akkor nem gondolkoztam, hogyan került a hegyi ösvényre.) Azt se volt hajlandó elárulni, ő kicsoda, csak egy álnevet mondott, amiről még a hülye is egyből tudta, hogy így senkit se hívnak, és tuti kamuzik.
Aztán a szállásukon a lány, aki a menekültek egy kisebb csoportját vezette, azzal indított, hogy az igazi nevén szólította a srácot, aki pillanatok alatt átvedlett szófukar vezetőből durcás gyerekké, hogy őt aztán senki ne hívja így, de aztán maradt a tiszteletteljes visszahúzódás, mert a lánynak úgy igazán ő se akart ellentmondani, végül is ő találta meg és fogadta be még évekkel azelőtt.
Kár, hogy mire hetek alatt igazán megszoktam, hogy már közéjük tartozok én is, megint menekülnünk kellett, mert miért is találtam volna tartós nyugalmat, azt ők se tudták biztosítani, de legalább nem egyedül kellett nekiindulnunk a világnak. Akkor jött a spontán hiszti, hogy az egyetlen teherhordó szamárra hogyan fogom felpakolni a hátizsákomat és a laptopomat, és végül is a könyveimet kénytelen voltam ott hagyni, legalábbis azokat, amiknek az úton semmi hasznát nem vehettem. Akkor került a kezembe egy mágiás meg legendás könyv (sötétzöld volt és egy sárkány feje volt a borítón), amiről én is és a lány is azonnal tudtuk, hogy biztosan kelleni fog. Csak gyorsan át akartam lapozni, de az egyik történetet lehetetlen volt nem elolvasni – valami srácról szólt, aki évtizedekkel azelőtt szembement azokkal, akik elől mi is menekültünk, amit aztán annak rendje és módja szerint véresen meg is toroltak; a srácnak egyedül az akkor még egészen kicsi öccse maradt életben a családból.
Tipikus drámai fordulat – na ki az életben maradt, de menekülni kényszerült testvér?
Ilyenkor azért elgondolkodok, vajon a rev ment az agyamra, vagy az álmaim mentek a revre. (Notice however: majdnem ugyanazt a mintát hozta ez a történet is, mint az a régi, amiből Neirin született.)
És az egész tanulsága: könyvekből sose fér be elég az útra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése