Te is vonatozol, néni?

– A néni mit csinál?
A kislány a túlsó ülésről gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve egyfolytában beszélt, hogy felszálltunk a vonatra. Először még a nagymamája próbálta házon belül tartani a megismerési folyamatot, merészen úgy gondolta, elegendő válaszokkal tud ő is szolgálni.
– A néni olvas.
– Olvas?
– Olvas.
Pici csönd.
– Szia, néni.
– Szia.
– Mit csinálsz?
– Olvasok.
– Olvasol?
– Igen.
Kicsit hosszabb csönd.
– Néni! Van ilyenem. – Pici táskát mutat.
– Szép táskád van.
– Neked is?
– Nekem is van, csak az enyém fekete.
– Ne zavard a nénit!
A mama úgy tűnt, picit aggódik, hogy a kislány tényleg zavar. Apró szünet.
– Néni! Mit csinálsz?
– Hagyd a nénit olvasni!
– Olvas?
– Ha hagyod.
A könyvön túl picike arc tűnik fel az orrom előtt, nagy, vidám barna szemmel.
– Olvasol?
– Igen.
Próbál belenézni a könyvbe, de alig éri fel. Mutatom neki.
– Én is olvasok – jelenti be. Visszaiszkol a helyére, felmászik az ülésre, előkap egy könyvet, kinyitja, aztán néz, hogy akkor most együtt olvasunk, ugye? Aztán lepattan az ülésről, odaszalad hozzám a könyvvel, és megmutatja, hol vannak benne pacik, melyik a szép paci meg melyik a csúnya. Sajnál, hogy az én könyvemben nincsen se paci, se kép.
És ezt egészen hazáig. (Amikor anyukám felhív, picit összezavarodik, hogy anyával beszélek a telefonba. Anya? Nem a te anyukád, az én anyukám. Hatalmas szemek: a te anyukád?)
...
– Mit csinálsz?
– Beszélgetek veled.
– Mama! Beszélgetek a nénivel!
Egy nem egészen két éves kislánnyal végigbeszélgettük az utat hazafelé. És megtaláltam a következő molygeneráció első hírnökét.