felhőd alatt táncolok, Esőkirály

Délben, mikor apával beültünk pizzázni (ami aztán nálam nem is pizza lett, mert az a mozzarellás sült cukkini követelte, hogy őt válasszam), még az árnyékban is majd' megpusztultunk, és sóvárogva néztem a szomszéd asztalt, ahol még érezhettek valamit a ventillátorból meg a vízpermetből; ráadásul a napi második liter folyadék után is úgy éreztem, kiszáradok.
Aztán sétáltunk a főtéren, nevettünk a birkáknál is birkább, buta galambokon a kútnál, és megnéztük a húgomat táncolni.
Aztán hazafele akartam bérletet venni, de az automata most sokadik próbálkozás után is visszadobta a kártyámat, de mivel dögmeleg volt mindenhol, árnyék sehol, gyakorlatilag mindegy volt, hol várom meg a buszt – séta a következő automatához (a végen a pénztár már zárva), onnan legalább két és fél sarokra van a bankom egyetlen automatája a városban, ha itt is felsülök, legfeljebb veszek le pénzt. És ha már bent vagyok a városban, benézek egy boltba is. Verőfényes napsütésben be – lágy esőben ki. Aztán két lépés után elkapott a zuhé, de úgy, hogy mire az automatához értem (akkor már nem volt kedvem esőben kísérletezni meg oda-vissza futkosni), mindenem csurom víz volt, leázott a lábamról a sebtapasz és kétszer kicsúsztam a papucsomból. Aztán a buszmegállóban kiderült, hogy hiába van nálam készpénz, a jegyautomata meghalt az esőtől és a világon semmiféle érintésre nem reagál, akkor sűrű ima és fohász, mert haza még csak eljövök az előző negyedévessel, de holnaptól az már nem jó, és irány a következő jegykiadós buszmegálló. (Közben még egy papucselhagyás az úton folyó patakban, szerencsére zebrán.) Az legalább működött. És még a pénzemet is szerette. Viszont az összes néni és bácsi és férfi és nő egy emberként bámult végig, mint aki nem látott még ázott embert esőben. (Azt nem sikerült megfejtenem, hogy annak a néninek, aki a leglátványosabban megbámult – igen, ronggyá áztam, na és, zuhogó esőben, készületlenül keltem át a városon, nem mindenki szül esernyőt –, rosszallás vagy egyszerű döbbenet volt az a fura kifejezés az arcán, mikor azt mondta, „húha”. Oké, elhiszem, hogy nekik volt annyi eszük, hogy tető alá álltak, de tető alatt nem tudok végigsurranni a városon, arról nem is beszélve, hogy ilyen melegben aztán tényleg jó dolog ázni.) Hozzáteszem, a buszsofőr arconvigyorgott, a nénik a buszon is úgy bámultak, mintha egyedül az én dimenziómban esett volna, az övükében per pillanat épp sütött volna a nap; aztán a megállótól hazáig két srác (tökismeretlenek) dudált rám, és egy harmadik kocsi (legalább négy sráccal tömve) le is lassított, és a bent lakók meg is próbáltak győzni, hogy jobb nekem ott bent, mint az esőben. (Rejtély, hová fért volna be akár egy egérke is a kocsiba.) Aztán elhajtott, bár a hátsó ülésen ülő szimpatikus fiatalember még egyértelmű gesztusokkal a tudtomra adta, hogy nem vagyok normális. Mondjuk akkor már úgy néztem ki, mint aki épp a Balatonból mászott ki, a fülemből is víz folyt és a papucsomat is inkább kézben vittem, mert csónaknak már nem volt jó, a haladást pedig szabályosan akadályozta.

Itthon fél csapnyi vizet csavartam ki az összesen négy, 35 fokra konfigurált ruhadarabomból, a táskámban nem találtam semmit, ami ne lett volna legalább egy kicsit vizes (telefon; minden más nagyon vizes volt, nem is értem, ő hogy úszta meg ennyivel, de hála), nővérem pedig hatalmas szemekkel, mint aki életében nem látott esőt, megkérdezte: „Eláztál?”