szeretem a szőlőt

Évről évre egyre inkább meglepődök, hogy tulajdonképpen élvezem a szüretet. Már amikor épp nem kapok ideggörcsöt, nem kap senki ideggörcsöt épp és nem vagyok hullafáradt, halálosan éhes, nem csípnek össze a darazsak, nem mászkálnak fülbemászók a pólomban és nem szelem ketté az ujjamat metszőollóval – és más sem teszi – meg egy csomó minden más. Akkor tényleg buli – egyfajta kifordult, kattant elmeállapottal persze, amiben egyébként a saját nővérem se ért egy szót se abból, amit a többiekkel beszélek.

Évről évre szőlőfürtöket látok utána csukott szemmel, nem csak elalvás előtt, de már nap közben is, ha épp leülök pár percre. (Ma délutánra már elmúlt, most a csumáját látom.)

Évről évre belekeverünk másokat is a magunk nyomorába (például vagy öt éve röhögünk visszatérő motívumként Xerason, akit nyakonborít a leendő menye egy vödör szőlővel ((Hoppá.)), és minden évben vannak új résztvevők is, most épp a mélyen tisztelt nanós csapat néhány tagja), akikre kivetíthetünk minden agybajt és frusztrációt, és akikkel feldobjuk a roppant változatos munkát (nyissz, kopp, nyissz, kopp, nyissz, faff, nyissz, paff, lehajol, szemeket szed, nyissz, paff sokszor, vödröt emel, burít, nyissz, kopp, vödröt emel, kikerül, a kék marad, a fehér is marad, ha nagy szemeket mereszt rád, ha rohadtul nagy szemeket, akkor lejön, nyissz).

Évről évre van valami hülye játék is, amivel kiakasztjuk a körülöttünk állókat (pillanatnyi tanulság: Iokua és Hael unatkoznak egy pincében), és Juszuf még mindig nem menekül.

És van tanulság is: a must pálinkával frankó. Egyébként pedig mindkettő undorító, de ez minket nem érdekel.

Szóval végül is szeretem a szüretet, bár rég volt már, hogy színes gumicsizmában, kis piros vödörrel randalíroztunk a sorok között. És tulajdonképpen nem is annyira félelmetes, mint gondoltam. De azért furcsa.