Kevés dolog tudja kegyetlenebbül az arcomba tolni, mennyire kíméletlen vagyok a saját szereplőimmel, mint az, amikor a helyükbe álmodom magam/magunkat.
És a menekülésnél is van rosszabb, kérem vissza a futós, üldözős álmaimat, ha lehet.
Azt pedig már végképp nem értem, miért a Líceum lépcsője a helyszínem az egészhez – hacsak a négy és félszáz éves iskola miatt nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése