Szerdán tekerek haza, a bicikliút két szakaszát összekötő kb 8 méteres (valóban nem kitáblázott) szakaszon egy család állja keresztbe a járdát: gyerek ül a lábbal hajtós kismotoron, anyuka nekem háttal a gyerek arcát törölgeti, apuka felém fordulva eszi a fagyit és bámészkodik. Látom, hogy lát, várom, hogy esetleg odébb terelgeti a családot, lassítok. Közeledek, anyuka-gyerek még mindig nem lát, apuka meg se moccanva, rezzenéstelenül bámul az arcomba. Csöngetek, anyuka észrevesz, elkotorja a gyereket az útból, araszolva kerülném őket, apuka még mindig betölti a teljes járdát nagyjából, és bámul az arcomba. Ahogy odacsorgok lassan, megkérdezi, szeretnék-e valamit. Mondom, például áthaladnék, köszi. Áll, mint a kőszikla, szempárbajt vívva bámul az arcomba, hogy le kéne szállni és tolni. Már kerülöm, ahogy odébb csorgok lépésben, mutatom neki, hogy itt megy a bringaút, itt mindenki teker. Már a sarkon fordulok el, amikor utánam üvölti, hogy a táblától, de addig le kell szállni.
(És még ha technically valóban nincs is kint a tábla, never have I ever seen anybody, aki leszállt volna az egész várost átszelő bicikliút közepén azon a cirka 8 méteren, ahol a jóemberek csesztek kitenni a táblát. De nyilván egyszerűbb belekötni valakibe, mint odébb lépni egyet.)
Másnap tekerek haza, tök ugyanott egy csapat fesztiválozó állja el a teljes utat, legalább 8-10 srác, telefonból szól a zene, összehajolva néznek rajta valamit, már jó a kedvük, és már nem józanok. Látom, hogy nem látnak, csöngetek, lassítok. Néhányan észrevesznek, odébbmásznak, terelgetik a többieket is, hogy szorítsanak nekem egy biciklinyi helyet. Ahogy elcsorgok mellettük, megköszönöm. Az egyik srác utánam szól: mi köszönjük, hogy csöngettél.
És akkor az ide áradó fesztiválozóktól élhetetlen a város, mi?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése