A játék meglehetősen egyszerű: adtunk egymásnak egy első és egy utolsó szót, közéjük kellett írni valamit, 100-200 szóban. (Felrúgtam így is 77 szóval.)
Bármeddig...
...mennek.
Bármeddig képes lenne ott állni, tudod te is. Mozdulatlanul nézni utánad, lehet, hogy pislogni se akarna, nehogy éppen azt az egyetlen pillanatot szalassza el, amikor elindulsz, továbblépsz, talán valaki mögéd is lép, eltakar a szeme elől, és nem látja az utolsó képet, amikor befordulsz a sarkon, hogy végleg eltűnj innen. Hogy ne térj vissza.
Ne nézz vissza, tudod, hogy a lassú, tétovázó távozás ugyanolyan végleges, mi értelme egy mindig utolsó visszanézésnek, hogyha az iménti búcsúpillantás is ugyanúgy lehetett az utolsó, minek kísérted, és minek kísérted vele együtt magadat is?
Tudod, hogy képes lenne napokig se mozdulni onnan, ha addig itt állnál, ő nem fog előtted elindulni a másik irányba, vissza az életbe, abba az újba, másmilyenbe, amiben nem leszel ott. Ha már végleg belefáradna az ácsorgásba, leülne a fal tövébe, és a térdét magához húzva nézne tovább, vagy talán egy kicsit odébb a korlátra ülne föl, és a lábát lógázná sokáig, míg el nem zsibbad, de a tekintete akkor se engedne szabadon, onnan neked magadnak kell kitörnöd, a saját akaratoddal.
Az idővel csak a távozás értelme veszik el, más semmi, és ezt tudod te is, indulj hát tovább, visszanézni ráérsz majd akkor ha már senki se lát és te se látsz senkit. Legalább azt érezhesse, hogy számodra van ennek az egésznek valami értelme, ha ő soha nem is fogja látni, legalább az maradjon meg neki, hogy te tényleg, szívből így akarod. Teérted talán még elfogadni is képes lesz majd. Majd, egyszer. Azzal úgysem tudsz mit tenni, hogy akár örökké úgy érezze, ha eszébe jutsz, hogy ha elég erős szél kapná fel, utánad tudna zuhanni az ég végtelen mélyébe, amerre a felhők és a szürke gépek is mennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése