Napok tudtak eltelni anélkül, hogy arra gondolt volna, milyen furcsa is valójában, hogy valahogy egyáltalán nem volt semmi furcsa, hogy minden a helyén volt, egyszerűen a helyén. Ő is, a többiek is, a közösség, az érzések. Itthon volt, velük együtt, közöttük. Velük volt, és ez elég tudott lenni hosszú órákig, napokig, élete végéig elég tudott volna lenni. Közöttük volt a helye, ezt mindennél biztosabban érezte. Megfogalmazni, körülhatárolt szavakba adni, a kereteik közé szorítani nem tudta volna, mégis: egyszerűen tudta. Önmagának, igazinak, elevennek érezte magát, és nem is akarta megérteni, miért: érezni kellett, nem elmondani, megélni, nem érteni. Szeretni. Együtt lenni. Egymással, egymásért, önmagukért.
Nevetés, ölelés, teától gőzölgő bögre, kézfogás, egymásba fonódó ujjak, egymás fázós vállára terített pulóver, ami a meleget őrzi, ének, együtt, úgy, hogy senkit nem érdekel és zavar, mit és mennyire csinál jól. Egymásba kapaszkodás, mélyen beszívott levegő, fénybe hunyorgás. Kupacba préselődve ölelni egymást, nem is tudva már, kinek a karja ki vállára fonódik.
Apró részei voltak ezek az egésznek, jóval kevesebb is, mint amilyenek valójában voltak a közös pillanatok. Sokszor csak mély, közös csönd. Máskor éles szavak, persze, azok is voltak, de nem ez számított – az, hogy egymás között ez nem lehetett igazi akadály. Értette őket, értették őt, és másra akkor nem is lett volna szüksége tőlük. Ez több volt, mint amit kérni lehetett volna.
Kik voltak ők egymásnak?
Az élet. Az élete voltak.
A háló. Mert ha zuhanna, mindig lesz egy háló ezekből a kezekből, ami megtartja.
Az otthon voltak. Mert ebben volt otthon, a helyén, igazán: az ilyen élethosszú pillanatokban.
(a kézháló Nótól. félszóbeli intertextualitás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése